 Hamarosan itt a százéves évforduló. Ön szerint mi az elmúlt évszázad legfontosabb tanulsága a trianoni békediktátummal kapcsolatban?
Az első és legfontosabb, hogy következetesen és karakteresen a magyar össznemzeti érdeket kell néznie minden magyarnak. Fel kell hagyni az elmúlt 100 évben kialakult „megszokással”, hogy akkor, amikor Trianonról beszélünk, megbilincseljük saját magunkat azzal, hogy a saját érdekeink rovására is az utódállamok érzékenységét tartjuk fontosabbnak. Ugyanakkor azzal a vad hőbörgéssel is érdemes felhagyni, amelyik azt mondja: „mindent vissza”, mert ez sem vezet semmi jóra. Ez talán még rosszabb, mert ez visszaüt: visszaüthet az anyaországi magyarokra, de az elszakított magyar közösségekre is. Arról nem is beszélve, hogy a Felvidéken nagyjából ötmillió szlovák él, Erdélyben körülbelül hat és fél millió román, három és fél millió szerb pedig a Délvidéken, Kárpátalján egymillió ruszin, az Őrvidéken pedig mintegy 800 ezer osztrák. Ha ezeket a területeket mind visszakapnánk, kevesebben lennének a magyarok, ami beláthatatlan következményekhez vezetne, és a történelem megismételné önmagát. Azonban a trianoni békediktátum nem vette figyelembe az etnikai határokat, így történt az, hogy a mai napig szinte közvetlenül a határ mentén egységes magyar tömbök élnek. Ahogy Székelyföldnek, vagy a más tájakon élő tömbmagyarságnak, nekik is lehetne például igényük az autonómiára, amelyet a magyar államnak és a mindenkori magyar kormánynak támogatni kell. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy ameddig nincsen Magyarország mögött Trianon igazságtalanságai miatt is nagyhatalmi támogatás, addig csak annyit tehetünk, amit a jelenlegi kormány meg is tesz: igyekszik javítani a viszonyainkat a szomszédos államokkal, odafigyel az elszakított magyar közösségekre, támogatja őket, történelmi igazságtételként újra magyar állampolgárságért folyamodhattak nemzettestvéreink.
Milyen szövetségeseket, támogatókat lehet keresni?
Ebben a témában reálisan nézve kettő szövetségesünk lehet, mégpedig Oroszország és Albánia. Ez azért van így, mert Európában mára összesen három olyan nemzet létezik, amelyeknek nagyobb közösségei kisebbségben vannak egy másik országban: magyarok, oroszok és albánok. Az első világháború után jelentős számú német, orosz, ukrán, belorusz, ruszin lakosság került kisebbségbe, de őket vagy deportálták, vagy elpusztították, vagy a határok elmozdítása után többségi nemzetté váltak. A harmadik délszláv háborúban pedig a horvátok elüldözték a szerbeket ősi lakóhelyükről. Tehát mára három nemzetállam érintett a kérdésben: Magyarország, Albánia és a Szovjetunió felbomlása utáni Oroszország. Jelenleg egyik sincs olyan helyzetben, hogy tudjon segíteni a nemzeti kisebbségi jogok elnyerésében. Magyarországnak se stratégiai fekvése, se keresett ásványkincse nincs, ami érdekeltté tudná tenni a nyugati demokráciákat, hogy figyeljenek a határon túli magyar kisebbség helyzetére.
Az európai integráció kínálhat valamilyen megoldást?
Nem hiszem, hiszen amikor az Európai Unióhoz csatlakoztunk, sokan azt mondták és gondolták, hogy ha az unión belül leszünk, és belül lesznek az elszakított magyar közösségek is, akkor minden megoldódik, mindenkinek egyenlő jogai lesznek és sorolhatnám. Aztán azóta láttuk, mi történt. Ami valamiféle eredménynek mondható, hogy egyszerűsödött a határokon való átlépés, de nem támogatta az unió a magyarság és a magyar kultúra megmaradását az elszakított területeken. Ezt a problémát az Európai Egyesült Államok gondolata sem oldaná meg véleményem szerint, sőt még akár rosszabb is lenne a kisebbségben lévő magyar nemzetiség sorsa. Tehát visszakanyarodva: elsősorban a mindenkori magyar kormány feladata kell, hogy legyen az elszakított magyarság érdekeinek képviselete, az ő segítésük, támogatásuk.
És mi a helyzet azzal, hogy a trianoni békeszerződést aláíró országok jelentős része már nem is létezik? Lehet ennek kihatása annak az érvényességére?
Fontos megemlíteni, hogy valóban az 1920-as trianoni békediktátum rendelkezett arról, hogy Magyarország területének és lakosságának jelentős részét elcsatolták hazánktól. Utána viszont megtörtént a második világháború, amelyet a párizsi békeszerződés zárt le, s ez volt az, ami visszakényszerítette Magyarországot a trianoni határai mögé. Tehát formálisan már ez a meghatározó. Azonban igen, több aláíró fél már nem is létezik: Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia. De ez a kérdés visszavisz minket ahhoz a korábban említett problémához, hogy Magyarországnak nagyhatalmi, vagy Uniós támogatásra lenne szüksége, hogy a magyar kisebbségi jogok európai módon érvényesüljenek az utódállamokban.
Ön szerint a társadalom hogyan kezeli a trianoni tragédiát? Mit tapasztal?
Most, hogy megjelent a Trianon-trilógiámnak az első kötete, nagyon sok emberrel találkozom. Nyilván itt eleve olyan emberekkel beszélgethetek, akiket érdekel ez a téma, foglalkoznak a magyarságot érintő problémákkal. Úgy érzem viszont, hogy a fiatalabb generációk egyre kevésbé nyitottak a kérdésre. A fő problémát a kádári kommunista diktatúra jelenti a mai napig, amely Magyarországon a nemzettudat kitörlésére törekedett, ezzel szemben a szomszédos országokban, ahol szintén kommunista diktatúra volt, előbb voltak románok, csehek, szlovákok, lengyelek, és aztán kommunisták. Magyarországon az internacionalizmus volt az irányelv, meg is lett az eredménye. Ennek a megfordítása lassú folyamat, és a kulcsa az oktatásban van: ha a magyar gyermekek már az iskolában megtanulják, hogy szeressék a hazájukat és legyenek büszkék a magyarságukra, az kivezetheti a társadalmat ebből a helyzetből.
Főkép: Felvidek.ma
|
RSS
