Kispest.info: Hogyan jött a film, mint hivatás az életébe?
SOMOGYVÁRI RUDOLF: Affinitásom korábban is volt hozzá, humán beállítottságú voltam, de nem gyerekkoromban jött az ötlet. Pedagógusként kezdtem, tanító voltam. Dombóváron tanítottam, és ott volt egy amatőr filmszakosztály, ahová annak idején beiratkoztam. Itt 8-as filmszalagra filmeket forgattunk, amatőr fesztiválokon indultunk, és az ország harmadik kábeltévéje is nálunk indult. Semmiféle tapasztalatunk nem volt, csak összeállt egy társaság, aki kitalálta, hogy csinál egy közösségi televíziót. Mindenki ingyen, bérmentve, ambícióval teli dolgozott. Ezzel indult a dolog. Nagyon jó indíttatás volt, ahol nagyon sok mindent megtanultam erről a szakmáról a magam kárán.
A kábeltévéből hogyan lett dokumentumfilm?
SOMOGYVÁRI RUDOLF: Összeismerkedtem Péterffy András filmrendezővel, aki indított az ELTE-n egy operatőr-rendező-televízió szakot, és meghívott erre a képzésre hallgatónak. Vizsgafeladatként mindig határon túli filmeket kellett beadnunk, amik az akkoriban induló Duna Tv-ben kerültek műsorra. Nekem Erdély volt a területem, és nagyon szoros volt a kapcsolatom az itt élő emberekkel és filmesekkel. Akkor alakult ki bennem igazán ez a dokumentarista gondolkodásmód. Az egyetemen találkoztam össze Zajti Gáborral, akivel 20 évig együtt dolgoztunk, és együtt készítettük filmjeinket.
Később elindítottam saját videóműhelyemet, ahol a készülő filmekben nemcsak rendezőként,
operatőrként, hanem sokszor producerként is részt vettem. Mindig pályáztam a filmjeinkhez, így egy idő után a műhely körül kialakult egy markáns dokumentumfilmes gárda. A legelső filmjeink magyarországi témákat dolgoztak fel, de sokat jártunk Erdélybe és Németországba is. A Ceaşuescu-éra alatt több kamerát juttattam ki az ott élő filmes barátaimnak.
Melyik filmjére emlékszik legszívesebben ebből az időből?
SOMOGYVÁRI RUDOLF: Talán a Baráberekre. Én Komlón születtem, bányászgyerek vagyok, édesapám bányamérnök volt. Természetes igénye az embernek visszanyúlni a gyökereihez, én is ezt tettem ebben a filmemben. A Baráberek egy bányászfilm. Készítésének története az volt, hogy édesapámat és egy öreg bányamérnököt gyakran én fuvaroztam, mindig hallottam, hogy a kocsiban hátul beszélgetnek, jópofa bányásztörténeteket mesélnek egymásnak. Eszembe jutott, hogy kéne csinálni erről egy filmet. Túl azon, hogy a filmben az ő személyes életüket mutattam be, egy korrajzot tudtam adni erről az időszakról. Nagyon kedves nekem ez a film.
Általában milyen témák fogták meg?
SOMOGYVÁRI RUDOLF: Engem mindig az ember fog meg. Igazából számomra értékes dolgot csak úgy tudok létrehozni, ha az emberrel foglalkozom. Ezek mindig nagyon nehéz, de nagyon szép dolgok. Egy dokumentumfilm sikere mindig a forgatásokon dől el, azzal, hogy mennyire tud ott az ember kontaktust teremteni a szereplőkkel. Ha az ottani emberekkel szót tudunk érteni, akkor abból előbb-utóbb nagyon drámai dolgok tudnak kijönni. Így volt ez akkor, mikor diplomás hajléktalanokról készítettünk filmet, és azokról az öreg zenészekről szóló filmemet is ez vitte sikerre, akik '56 után Bécsbe emigrálva egy világhírű, ám itthon agyonhallgatott zenekart alakítottak.
Hogyan készültek egy-egy filmre?
SOMOGYVÁRI RUDOLF: Volt a csapatunknak egy különlegessége, amit mindig betartottunk. Soha nem mentünk szállodába, hanem mindig megpróbáltuk úgy intézni a dolgokat, hogy valamelyik riportalanyunknál tudjunk lakni. Ez érvényes volt a világ minden táján, ahol forgattunk. Ha együtt lakunk valakivel, akkor bele tudunk illeszkedni az adott közösségbe, egészen más kérdéseket tudunk így feltenni. A filmjeink szereplőivel a mai napig élő kapcsolatom van. A film készítésére sokszor gondoltam úgy, mint egy alkalomra ahhoz, hogy kapcsolatok szülessenek.
Bejárta a világ számos részét. Hogy jött ez a korszak az életében?
SOMOGYVÁRI RUDOLF: Egy szerkesztőtársammal, Novobáczky Sándorral kezdtünk el azon gondolkozni, hogy kellene csinálni egy olyan utazási magazint, ami nem szokványos, ami elsősorban a helyi kultúrán keresztül mutat be egy vidéket. Így született a Kalandozó című műsor, ami a mai napig megy a Magyar Televízióban. Ezt eredetileg a Duna Tv-nek készítettük, elég sikeres műsor lett. Készítése alatt bejártuk Európát, de voltunk Amerikában, Kanadában, Tunéziában, Szíriában is. Legutóbb pedig Kínában jártam, ahol egy öt részes filmsorozatot készítettem az ott élőkről és kultúrájukról, amit nemrég vetített le a Magyar Televízió.
Wekerlén él, ahol aktívan részt vesz a közösségi életben. Miért fontos Ön számára az itt végzett munka?
SOMOGYVÁRI RUDOLF: Mikor elkezdtem igazán filmezni, akkor kerültem fel Budapestre. Mivel sokáig éltem falun előtte, nem akartam bérházba költözni. Feleségem talált rá Wekerlére, ami isteni szerencse volt.
Valóban sok programban részt veszek önkéntesként. Itt olyan szellemi közegre találtam, amiben szívesen tevékenykedem, s ezt a munkámat többször is elismerték már. Az egyik legkedvesebb ilyen elismerés számomra a Tulipán díj, amit stúdiónk kapott a Wekerlén végzett önkéntes munkáért. Sokan úgy is hívnak, hogy Wekerle krónikása vagyok. Wekerle 100 éves centenáriumának alkalmából készítettem egy filmet a wekerlei „telepesekről”, mostanában pedig a Wekerlei Társaskör keretén belül kiállításokat, filmgalériákat szervezek. Olyan kiállítókat hívok, akiről készült film, vagy ő maga vett részt film alkotásában. Emellett pedig szerzője és fotósa voltam a tavaly megjelent Wekerlei kalauz című alsósoknak készült tankönyvnek.
Mik a tervei a jövőre nézve?
SOMOGYVÁRI RUDOLF: Most készítjük a Wekerlei telepesek második részét, amely abban fog különbözni az elsőtől, hogy most a mindennapokat szeretnénk filmszalagra rögzíteni. Meg akarom ismertetni a nézőkkel azokat a mesterembereket és jellegzetes wekerleieket, akik a telep karakterét a mai napig megadják. Ezen kívül Kós Bélával, Kós Károly unokájával közösen készítünk ismeretterjesztő filmet az ifjú Kós Károly néprajzkutatóról, „A nagy fa árnyékában” címmel. Jelenleg a kerületünkben működő tévé számára készítek Wekerlével és a kerülettel kapcsolatos riportokat, ami szintén örömmel tölt el.
A kenyérszöveg ide jön...
|
RSS
