Kispest.info: Honnan kapta az indíttatást, hogy operett énekesnő legyen?

 

SZILÁGYI OLGA: Balett táncosnő akartam lenni, mint édesanyám és édesapám, de végül éppen ők nem engedték, mert az a pálya hihetetlen szenvedésekkel és lemondásokkal jár. Pedig imádtam táncolni. Édesanyám kívánságára énekelni tanultam. Ösztönösen vonzott a színpad, a szép ruhák, a játék, a zene, az éneklés, a tánc. Akkor még nem tudtam, mi akarok lenni, de azt biztosan tudtam, hogy a színpad az én igazi életem. Ebben is nőttem fel, édesanyám és édesapám balett táncosok voltak, minden szabadidőmet az operaházban töltöttem, úgy éreztem, az az én igazi otthonom!

 

Milyen út vezetett az operetthez, majd utána később Egerbe?

 

SZILÁGYI OLGA: Először énektanári diplomát szereztem, és elkezdtem tanítani. Az István Gimnázium zenekarával énekeltem, itt kaptam kedvet az operett műfajához. A Budapesti Operettszínházban próbaéneklésen vettem részt, azonnal kiválasztottak, mert énekelni is és táncolni is tudtam. Nem jártam színművészetire, a darabok próbái folyamán kellett megtanulnom a színpadi játék technikáit, magát a színészetet. Az Operettben szubrettként kaptam szerepeket, Oszvald Marikával felváltva játszottunk. Aztán három év után jött egy kényszerpihenő, lesérült a térdem. Ez idő alatt fogalmazódott meg bennem a vágy: édesanyává válni! Megszületett Viktor fiam. A szülés után váltottam, az Operettszínház helyett az Egri Gárdonyi Géza Színházba szerződtem, primadonna szerepekre. Ott az összes darabban, amiben addig a szubrett szerepet játszottam, a primadonna szerepet kaptam meg, szóval nem mondhatom, hogy be lettem volna skatulyázva. Több musicalben is játszottam, például a Mária Evangéliumában, vagy az Anna Kareninában. E kettő a kedvenc szerepem volt. Eltelt közben hét év, és újra elkezdtem éneket, hangképzést tanítani. Jelenleg is ez a tanári hivatásom. Mindeközben koncertezek külföldön is, de játszom vidéki színházakban is.

 

Nehéz volt a színházi világból váltani, és újra tanítani?

 

SZILÁGYI OLGA: Meseszerű volt az a korszak, amikor a színpad határozta meg az életemet. Csak annak éltem, és a színház mindenért kárpótolt. De, mint mindennek, ennek az időszaknak is vége szakadt, ám én még mindig úgy érzem magam, mintha húsz éves lennék. A sokéves rutin, tapasztalat, persze megmaradt és ezt most át tudom adni a gyerekeknek, a tehetséges tanítványaimnak. Imádok tanítani, hál’ Istennek a növendékeim zöme sikeressé vált, szép színpadi karrier előtt állnak. Én nemcsak énekelni tanítom őket, hanem mindenre, ami ehhez tartozik, megjelenésre, viselkedésre, életformára, lelki dolgokra. A színpad varázslatos dolog, aki fellép rá, átlényegül, más emberré válik, amíg ott játszik, énekel. Az őszinteségre, a tehetségre mindig vevők a nézők, ez a produkció alatt hamar kiderül. A taps pedig minden kínlódást, küzdelmet feledtet. A XVIII. kerületi Dohnányi Ernő Zeneiskolában tanítok főállásban, azokkal a tehetséges növendékekkel pedig, akiket helyhiány miatt nem tudunk oda fölvenni, otthon foglalkozom. Felkészítem őket arra az időszakra, amikor már a Zeneiskola keretén belül is tudom őket oktatni.

 

Milyen gyakran szerepel színpadon?

 

SZILÁGYI OLGA: Már ritkábban, mint korábban. A tanítás szinte minden időmet elveszi, emellett a növendékeimnek egyre több fellépése van, sok versenyre megyünk. Bizony a családom sokat tudna erről mesélni, hogy mennyi időt töltök itthon. A tanítványaim főleg a zeneiskolai rendezvényeken lépnek fel. Az elmúlt három évben két nagyobb operett gálát szerveztem nekik bemutatkozásként, tavaly pedig a Musicaltől az operáig címmel jutottak fellépési lehetőséghez. Jövőre tervezek egy újabb nagy koncertet a számukra. Az Állami Operaházban is rendszeresen fellépek Laczó András operaénekessel, főleg külföldieknek énekelünk operaslágereket a ház falai közt.

 

Kispesti otthonában beszélgetünk most. Itt is született Kispesten?

 

SZILÁGYI OLGA: Igen, ez a ház, amiben lakom, egy nagyon öreg ház, a nagymamámék is itt éltek. Szeretek itt lakni – vannak persze körülmények, melyek néha nem a legjobbak – ennek ellenére ragaszkodom ehhez a házhoz, mert nekem olyan, mint a testrészem. Édesanyámmal együtt élünk, ez a szűkebb-tágabb családi fészek. A húgomék tőlünk nem messze laknak, sokszor találkozunk. Nálunk nagyon erős a családi összetartás, segítjük egymást. A húgom koreográfiát és táncot is tanít, táncos növendékei vannak. Ő is sikeres a saját területén, tanítványaival versenyen szerepelnek, kimagasló eredményekkel. Mindkettőnknek jó érzés visszaigazolást kapni arról, amit csinálunk. Minden növendékem a gyerekem is egy kicsit. Szerencsés vagyok, mert a munkám a hobbim, és fordítva. A tanításban rengeteget tanultam és fejlődtem, a gyerekeken keresztül az ember sok tapasztalatot szerez. Mert sokszor – be kell vallanom – tőlük is tanulok.

 

Van még olyan a szakmájában, amit még nem tapasztalt meg, de kihívásként gondol rá, és el szeretne érni?

 

SZILÁGYI OLGA: Igen, a prózai szerep. Gyermekkoromban nem szerettem beszélni, gátlásos voltam. De a színpad rákényszerített, ott hangosan, harsányan kell mondani a szöveget. Egyszer mondta nekem egy kollégám még a legelején: Olgi, te nem hallod meg a mondatot! Hát, mondtam, hogy ne hallanám meg? Később értettem meg, hogy amit mondott, mit jelent. Úgy kell bármit is mondani, mintha akkor találnám ki. De ahhoz, hogy ez igazán meg tudjon születni, ahhoz elég érettnek kell lenni. Sok mindent meg kell tapasztalni és begyakorolni. Az a szörnyű, hogy az ember mire megtanul énekelni, beszélni, megjelenni, addigra kiöregszik, és nincs már rá nagy szükség. Mindenhova a fiatalok kellenek, de a fiatalok gyakran nem tudnak olyan légkört teremteni, mint a tapasztaltabb, idősebb művészek. Felgyorsult a világ, nincs idő arra, hogy megszülessenek a felejthetetlen és értékes pillanatok, pedig ezekre a pillanatokra óriási szükség lenne, mert ezekért érdemes élni.

 

Sosem vágyott másra az életében, mint az éneklésre és a tanításra?

 

SZILÁGYI OLGA: Sokáig azt éreztem, hogy szerettem volna a múlt században élni, de most már megtaláltam a helyem. Felvettem az élettel való ritmust és nagyon jól érzem magam a bőrömben. Amikor fiatal voltam, akkor is imádtam a gyerekeket, és azt tudtam, hogy mindenképp gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Elértem a célomat. A Jóisten ilyen utat szánt nekem. Megtapasztaltam a színházat, a szerepléseket, a koncerteket, a külföldi vendégszerepléseket. Fantasztikus élményekkel lettem gazdagabb, olyan országokban jártam, ahová sokan nem juthatnak el. Szerencsés embernek tartom magam, mert minden pozitív körülöttem, a visszajelzés is, a kollégák szeretnek, és profi énektanárként is elismernek. Hogy én ilyen jól tudok dolgozni, a családomnak is köszönhető. Ha a párom, a fiam és édesanyám ebben nem lennének társak, akkor én nem jutottam volna el idáig. Édesapám már nem él, de neki is sokat köszönhetek, táncolni tőle tanultam meg, és magát az alkotás szépségét is ő mutatta meg nekem. Neki köszönhetem, hogy semmitől nem esek kétségbe. Nem biztos, hogy ilyen nyitott lettem volna erre a pályára, ha nem lett volna ilyen szép és színes a gyerekkorom. Összességében: szép és teljes az életem, és ezt az életet itt élem, Kispesten.

 

[GALÉRIA-1]
Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

You May Also Like

A rendvédelmi szervek dolgozóit tüntette ki nemrég az önkormányzat

Az év rendőre Lakatos János rendőr zászlós, az év tűzoltója Soltész Péter…

Messzire szállt a kispesti horgászbolt jó híre

Noha Magyarország a versenyhorgászatban jó ideje egyfajta nagyhatalomnak számít, a „hétköznapi” pecások száma még sosem nőtt akkora mértékben hazánkban, mint az utóbbi néhány évben. Többségük a magántavak partján, feeder bottal, method technikával keresi a halat, mint azt a kispesti Duplakukac Horgászbolt ügyvezetőjével, Kádas Józseffel történt beszélgetésünk is egyértelműsített.

A Száguldó Őrnagyra, Puskás Öcsire emlékeztek halálának évfordulóján Kispesten

Akikre büszkék lehetünk

Ünnepélyes keretek között, összesen 72-en vehették át elismeréseiket két egymást követő napon a Kispest önálló településsé válásának 150. évfordulója alkalmából tartott képviselő-testületi üléseken. A 2020-as és 2021-es esztendő kitüntető címeit a KMO-ban adták át azoknak, akik kiemelkedő munkásságukkal öregbítették Kispest hírnevét, illetve végezték vagy végzik munkájukat a kerületért, a kerületiekért. Mint az lenni szokott, az ünnepségen díszpolgárokat is avattak – összesen 6-an kapták meg a címet.