A farsang, a tavaszvárás pogány-kori ünnepéből nőtte ki magát. A zajos mulatozás, eszem-iszom, bolondozás és párkeresés időszaka az ókorból ered. A tél vége és a tavaszvárás, a termékenység és bőség időszakának kezdete az ókori népek mindegyikénél óriási ünnep volt, amelyet díszítéssel, különféle maszkokba és jelmezekbe bújva ünnepeltek. Különleges szerepet játszott az ördög a téli ünnepkörben. A szarvas ördögmaskarák az erkölcsi tilalmakat semmibe vevő farsangolók nélkülözhetetlen kellékei voltak.
A kereszténység elterjedésével ezek a hagyományok eltűntek, mivel a farsanghoz kapcsolódó, a bujaságot szimbolizáló szokásokat az ördögtől valónak találta az egyház, és igyekezett betiltani, de nem járt teljes sikerrel. Ezért, a középkor végétől az ősi “farsangi” ünnepeket inkább fokozatosan keresztény tartalommal kezdte megtölteni. II. Orbán pápa 1091-ben született rendeletével, amely az őskeresztény eredetű hamvazkodást, hamvazó szerdát hivatalos egyházi ünnepnappá nyilvánította, beszorította az ősi termékenységi ünnepet a karácsonyi ünnepkör vége, valamint az említett rendelettel kiterjesztett húsvéti ünnepkör közé. Így már közvetlen időbeni kapcsolat jött létre a keresztény és pogány ünnepek között.
Néphagyomány
A magyar farsangi szokások jellemzően német eredetű néphagyományokra épülnek. Legrégebbi képviselői a farsangi köszöntők, valamint a maszkos-jelmezes felvonulások, az úgynevezett maszkos alakoskodások. Az ebből a kultúrkörből származó farsangoló szokások elsősorban a nép, a városi polgárság és vidéki parasztság körében nyertek termékeny befogadókra.
Az arisztokrácia körében inkább a népi csoport által úri huncutságnak tartott, itáliai eredetű karneválozás fényűző szokásai terjedtek el. Legkorábbi említése már Mátyás király idejében is feltűnik, elsősorban az itáliai-francia reneszánsz mintát követő álarcos mulatságok formájában. A királynő itáliai rokonsága művészi álarcokat küldött ajándékba a magyar rokonoknak. Ez a fényűző ünneplés nagyon hamar az egyik legrangosabb eseménnyé nőtte ki magát, és tartja magát a mai napig, gondoljunk csak az Operabálra vagy az Anna-bálra. Természetesen számos népi bálozási vonatkozása is van ennek az időszaknak. Kialakultak például a különböző szakmák és népcsoportok báljai, mint például a céhes bálok, ahol egy-egy szakma képviselői ünnepeltek közösen. De hódító útjukra indultak a terület alapján szerveződő bálok is, amelynek tipikus képviselői a batyus bálok. A batyus bálnak az volt a sajátossága, hogy a résztvevők maguk vitték a mulatozáshoz szükséges ételeket és italokat.
A farsangi időszak csúcspontja a karnevál, hagyományos magyar nevén „a farsang farka”. Ez a farsangvasárnaptól húshagyókeddig tartó utolsó három nap, ami nagy mulatságok közepette, valójában télbúcsúztató is. Számos városban ekkor rendezik meg a híres karneválokat (riói, velencei), Magyarországon pedig a farsang legnevezetesebb eseményét, a mohácsi busójárást.
Télűzés
A busójárás – amely eredetileg sokác népszokás volt – egy tavaszváró, téltemető népszokás. Farsangkor a busók a hagyományoknak megfelelően öltöznek fel, és faragott álarcot viselnek. A busójárás fő elemei: a partraszállás, melynek során a túlparti szigetből – ahogyan a helybeliek mondják -, eveznek át ladikokon. Ezt követően jelmezes busó felvonulás indul a főtérre, majd a farsangi (télbúcsúztató) koporsó vízre bocsátása következik. Sötétedéskor az egybegyűltek elégetik a telet máglyagyújtással, és a főtéren körtáncokat járnak.
A busójárás első megjelenése a XVIII. század végére tehető. Régen a tülkölő, kereplő, kolompot rázó és ordítozó busócsoportok célja az volt, hogy házról-házra járva kifejezzék jókívánságaikat, elvégezzék varázslataikat és részesüljenek azokban az étel-ital adományokban, amelyeket sehol sem tagadtak meg tőlük. Manapság az idegenforgalmi jelentősége miatt sokat változott a busójárás, de látványosságából és értékéből nem veszített. A mohácsi busójárás 2009-óta szerepel az UNESCO Emberiség Szellemi Kulturális Örökség listáján. 2012 óta pedig hungarikumnak számít.
Fánk és kocsonya
A farsangi mulatságokat gazdagon terített asztalok jellemzik: sok a különféle húsokból készített leves és sült – a hús, tepertő, kolbász, káposzta, kocsonya -, valamint az édesség, amelyek közül természetesen nem hiányozhat a fánk sem. Ez utóbbinak mágikus erőt tulajdonítottak. Például a Szerémségben azért sütötték minden háznál, hogy a vihar el ne vigye a háztetőt. Az eredeti szalagos farsangi fánk, továbbá a rózsafánk, a forgácsfánk (csöröge), cseh fánk mind-mind a farsangi asztalok kedvelt csemegéje ma is. Ebben az időszakban jó zsíros ételeket főztek, és sokat ettek abban a hitben, hogy így bő lesz a termés, és kövérre híznak a disznók.A régi magyar népszokás szerint a hamvazószerda előtti napon, azaz húshagyó kedden kellett elfogyasztani az utolsó húsételeket, és ezt követően a háziasszonyok a főzőedényeket a szokásosnál is alaposabban mosták el, nehogy hús- vagy zsírmaradványok kerüljenek a hamvazószerdával kezdődő nagyböjt ételeibe.
Fotó: Pixabay.com
