A XX. század világégései több millió áldozatot követeltek. A II. világháborút követő kommunista megtorlás áldozatainak száma közel 20 millióra tehető, akiknek nagy hányada azokban a kényszermunkatáborokban halt szörnyet, ahová a kommunista politika bel- és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat, és egyéb ürüggyel, vagy véletlenszerűen kiválasztott polgári lakosokat hurcoltak.
A Vörös Hadsereg 1944 szeptemberében lépett a trianoni Magyarország területére. A Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front Katonai Tanácsának november 13-ai hírhedt, 0036. számú szigorúan titkos parancsa elrendelte a 18 és 50 év közötti német és magyar hadköteles személyek összeírását és hadifogolytáborba szállítását. Fő cél az etnikai arányok megváltoztatása volt. A begyűjtötteket semmiről sem tájékoztatták azon kívül, hogy egy kis munkát kell végezni front mögötti területeken. A szovjet katonák azt ismételgették a begyűjtött embereknek, malenkaja rabota, malenkaja rabota, ami kis munkát jelent – ez volt a „malenkij robot”. Magyarországról megközelítőleg 6-800 ezer embert hurcoltak el kényszermunkára, harmaduk civil lakos volt; nagyságrendileg mindössze 300 ezren tértek haza. Ezen szerencsések egyike Fóris Kálmán 92 éves Gulág-túlélő, aki itt él közöttünk, Kispesten. A kárpátaljai Tiszabökényben született és élt, onnan vitték őt is malenkij rabotra. Megjárta a szolyvai, a szanoki és a sztarij szambori hírhedt haláltáborokat. A Kispesti Társaskör Egyesület egyik alapító tagja, a Kispest-Központi Református Egyházközség presbitere, mind a mai napig jó egészségnek örvend. Saját termesztésű szőlőjéből bort készít, nagy gonddal ápolja a kertet, mint mondja, megcsinál ma is mindent a ház körül, csak ha lehetne, „a lábait jó volna kicserélni, mert azok néha már fájnak”. Ránézésre nem hagytak nyomot rajta a kommunista kényszermunkatáborban megélt szörnyűségek. Mindössze 20 éves volt, amikor a parancsnak engedelmeskedve jelentkezett, és málenkij robot-ra vitték. Másfél év múlva tért haza. Azt, hogy a táborokból nem szállították tovább Szibériába, csak a szerencsének köszönheti – nem egyszer volt, hogy az előtte lévő sorokban állókkal megtelt a vagon. Éhezett, voltak
napok, amikor több tíz kilométert gyalogolt a fagyban, eledelük mindössze néhány fej fokhagyma volt. Látta nem egy társát meghalni, volt, aki a kezei között hagyta el a földi világot. Látta, ahogy az embertelen körülmények hatására százszámra pusztulnak el az emberek a haláltáborban, testüket pedig halomban jelöletlen sírokba hordják. Mint mondta, mindig is a hit tartotta életben, mindenkiben igyekezett tartani a lelket, mindenkinek sulykolta: hazamegyünk! Így is lett, de tény, hogy az azt követő években, évtizedekben sem volt sok köszönet. Az egykori nemesi család, amelynek korábban 65 hold földje, saját gazdasága, lovai voltak, nincstelenné lett. A kolhozosítás nevében elvettek tőlük mindent a kommunisták, semmijük sem maradt.
Mint mondta, hazatérésekor édesanyja a szomszédtól kért egy marék kukoricalisztet, abból főztek levest. De a kegyetlen sors szerencsére nem törte meg. A hetvenes években költözött feleségével Kispestre, abba a felső-kispesti családi házba, ahol ma is nagy szeretetben élnek. Mint mesélte, a Kispest-Központi Református Egyházközség presbitereként „sokat harcolt az elvtársakkal az egyháztól elkommunizált ingatlan visszaszerzéséért”.
A kommunista rendszer, az általuk fenntartott kényszermunkatáborok szörnyűségeiről évtizedekig beszélni sem lehetett, mára pedig már alig akadt túlélő, aki még el tudja mesélni, mit élt át a szovjet terrorban. Annak érdekében, hogy ne merüljön feledésbe mindaz, ami a magyarsággal 1944-ben és azt követő években történt, a kormány a 2015. évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította.
Fóris Kálmán emléklapot vehetett át
Révári Bence parlamenti államtitkártól.
