A szaloncukor története a karácsonyfaállítás hagyományával kezdődött, amely hazánkban az 1800-as évek közepén, a tehetős réteg körében kezdett elterjedni. A fákat ekkoriban főként gyümölcsökkel, papírdíszekkel, mézeskaláccsal, habcsókkal díszítettek. Nem sokkal később a tőlünk nyugatabbra már régóta ismert fondant-cukorka is megjelent a főúri és polgári szalonokban az ünnepek idején: kezdetben tálakban kínálták a vendéglátók, később azonban már a fára is akasztottak belőle.
Szalonczukkedli – ahogy Jókai Mór nevezte az édességet, amely idővel hatalmas népszerűségre tett szert. A 19. századi háziasszonyok által gyakorta készített, selyempapírral és sztaniollal díszített édességben az ipar is nagy lehetőséget látott, ezért hamarosan elkezdődött a szaloncukor tömegtermelése.
A gyártók közel ezerféle csomagolópapírba burkolták az ínyencséget, amelyet igény esetén díszdobozba helyeztek s házhoz is szállítottak. Az ország nagy csokoládégyárai és kisebb-nagyobb cukrászatai mind szaloncukor-készítésbe fogtak, ám a lendületüknek a világháborúk következtében kialakult alapanyaghiány véget vetet. A piac elszegényedett, ezért a fákra ekkoriban papírba csomagolt krumplicukor, aszalt gyümölcs vagy mézes sütemény került.
A szaloncukor tömegtermelése az ötvenes években indult újra, ám sokáig mindössze 2-3 féle, eleinte csokoládétól mentes „konzumszaloncukor” került ki a gyártósorokról. Áttörést csak az 1980-as évek tudtak hozni: ekkor kezdtek széles körben elterjedni a változatos ízesítésű, minőségi szaloncukrok, amelyek népszerűsége máig töretlen Magyarországon, sőt: szaloncukorban igazi specialistává váltunk, ugyanis e desszert fogyasztása szinte kizárólag ránk, magyarokra jellemző. Napjainkban száznál is több típusban találhatjuk meg a boltok polcaink a karácsonyi időszak elsőszámú csemegéjét, amelyből évente összesen mintegy 3500 tonnányit vásárolunk – 8 milliárd forint értékben.
