Azoknak a szerencsétlen sorsú népeknek – és ilyenek vagyunk mi is –, akiknek 1990 előtt olyan kulturális kánont közvetített az iskola, a párt, a politika, amelyik torz, egyoldalú és hamis képet adott a magyar múltról, eredményezte azt, hogy sokan egyáltalán nincsenek tisztában azzal, a ma miért olyan, amilyen. Márpedig aki rosszul ismeri a múltat, nem értheti a jelent, és aki nem érti a jelent, nem tud értelmes jövőt építeni. Mindez azt is jelenti, hogy bár általában azt szoktuk mondani, jövőépítés folyik, nekünk a múltépítést is végre kell hajtani – hangsúlyozza Takaró Mihály.
Az irodalomtörténész nemrégiben a diákjainak tartott előadást, ahol a három-négyszáz diák közül senki nem ismerte Pozsonyligetújfalu nevét, ahol a békeidőben a csecsemőtől az idősekig mindenkit kiirtottak, vagy a kárpátaljai Szolyvát, ahol a magyar siratófal áll, amelyre azok nevei kerültek, akiket szintén békeidőben, a II. világháború után hurcoltak el orosz koncentrációs táborokba. Pedig ők az apáink, nagyapáink, dédapáink.
– Azoknak a gyökereknek ismerete, és főleg táplálása nélkül, amelyekből egy nép önazonosságtudata származik, nincs egészséges identitástudat – fogalmaz Takaró Mihály, így folytatva: – Amikor Európa, vagy mondhatjuk, hogy a világ krízisben van – és ezt a mai napokban nem is kell sokat magyaráznunk –, akkor csak rajtunk múlik, hogy abból katasztrófa lesz, vagy katarzis. És az a lényeg, hogy krízisben a gyengék mindig élethazugságokba menekülnek, az erősek pedig az életigazságokba kapaszkodnak. A kultúra és az irodalom a magyarság számára még fontosabb, mint bármelyik európai nép számára. Azért, mert a nyelvünk különös és egyedülálló Európában, csakúgy, mint a történelmünk, számunkra a kultúra és az irodalom mindig élet-halál kérdése volt.
A magyarság az első nagy történelmi kataklizmáját Mohácsnál élte meg 1526-ban. Mibe kapaszkodtak akkor a magyarok? A kultúrába. 1529-ben Mezőtúron megnyitották az első kollégiumot, aztán sorra a többit, Debrecenben, Sárospatakon, Kolozsvárott, Pápán. Kialakult a hódoltsági területek szélén 150 éven keresztül a magyarságot megtartó kollégiumi rendszer, amelyben megmaradt a nyelv, képeztek tudósokat, tanárokat, papokat – mindazokat, akik szükségesek voltak ahhoz, hogy a hódoltság ideje alatt megmaradjunk.
Történelmünk második, és talán legnagyobb kataklizmája Trianon. Köztudott tény, hogy 1920-ban az ország több mint kétharmadát, lakosságának, 60, iparának 81, nyersanyagának majdnem 85 százalékát elcsatolták. Mivel válaszolt a magyarság? Klebelsberg Kunó kultuszminiszter meggyőzte Horthy Miklóst, hogy számunkra a felemelkedésnek egyetlen egy útja van: a kultúra. Akkor 10 év alatt Magyarországon 5 ezer új tanítói lakást és tantermet építettek, és a legutolsó tanyasi iskolában is képesített tanerő tanított. Megalkották a népi kollégiumi rendszert, amelyben a magyar parasztságot tanították a modern gazdálkodásra. A két világháború között a magyar oktatás olyan világszintű volt, hogy az alatt a 25 év alatt hat magyar Nobel-díjas nevelődött föl.
Miért volt ez fontos, és miért kell ma, 2022-ben tudni erről? Mert ez alapozza meg egy nemzet jelenét és jövőjét. Az a nemzet pedig, amelytől elveszik a kultúráját, csak idő kérdése, hogy mikor fog elpusztulni.
Fotók és szöveg: Erzsébeti Napló
