Rómában a III. század közepén élt Szent Lőrinc, feladata a szegények gondozása, mai szóval a karitasz irányítása volt. Lőrinc mint diákonus különösen gondot viselt a szegényekre és a betegekre. Maga mosta a szegények lábát, és rendszeresen osztott közöttük alamizsnát. Legendája elmondja, hogy sok beteget gyógyított meg csodálatos módon, és vakok szeme világát is visszaadta. Mikor letartóztatták, a bíró első kérdése az egyház kincseire vonatkozott. Szerinte ugyanis az egyház mérhetetlenül gazdag volt, és nyilvánvalóan Lőrinc a kincstárnok. Hallották ugyanis és jelentették a bírónak is, hogy a pápa, mikor elhurcolták, odakiáltotta neki, hogy ossza szét az egyház kincseit. Lőrinc kért a bírótól három napot, s megígérte, hogy elhozza azokat. Mikor a kiszabott három nap eltelt, megjelent egy sereg koldussal, bénával és beteggel, és azt mondta a bírónak: ,,Íme, itt vannak az Egyház kincsei!” A bíró úgy vélte, hogy gúnyolódik vele, ezért azonnal átadta Lőrincet a hóhérnak. Kegyetlen módon tűzön, rostélyon égették meg.
Szimbolikus értelemben valóban az emberek az egyház kincsei, hiszen az egyház igyekszik minden emberben, és főként a szenvedőkben is megtalálni és kibontakoztatni a lelki értékeket. Szent Lőrinc tiszteletére országszerte sok templom épült, ezek közül legközelebb hozzánk a Szent Lőrinc kápolna esik a szomszédos XVIII. kerületben, ráadásul ez a kerület nevét – Pestszentlőrinc – is Szent Lőrinc diákonus vértanúról kapta.
